Tóth lomozik, de ha tud, elmegy tanúskodni
Alsózsolcán a mérhetetlen nyomorral szembesültünk, Tiszalökön találkoztunk boldog cigányokkal is, Kislétán pedig akár egy polgármester választást is eldönthet, ki mennyire pártolja a romákat. A legbrutálisabb lövöldözés három helyszínén jártunk.
Lifeg a kapura akasztott lánc, a lakat nyitva, bárki bemehet. Messziről látni, hogy a két ház lakatlan, a kertet, a kocsibejárót felverte a füves gaz. Tiszalök Újtelepen, a cigány-negyed szélső házának udvarán, az országútról lőtte szíven a vádirat szerint K. Árpád az éppen esti műszakba induló Kóka Jenőt 2009. április 22-én. Két éve még műanyag koszorúk jelezték a helyet, ahol holtan csuklott össze az ötvenhárom éves férfi, ma személytelen, és gazdátlan a terep.
A porta bal oldali épületét egy német jótékonysági szervezet támogatásával helyreállították, téglavörösre vakolták, az utcafrontra parabolaantennát is szereltek. Igényesen újjáépítették, Éva asszony, Kóka Jenő özvegye mégsem költözne vissza semmiképpen sem, nem volt maradása, a gyilkosság után azonnal elmenekült a környékről, „vidéken” él lányával, unokájával, és vejével együtt. 2010. óta valamit enyhít helyzetén, hogy az Összefogással az Áldozatok Védelméért alapítványtól havi támogatást kap.
A kisebbik épület átlagosan elhanyagolt. Ebben laktak egy ideig, a piricsei támadás áldozatai, Getyinásék. Sokan próbáltak segíteni rajtuk, embertelen körülmények között éltek, fölajánlották, költözzenek a lakatlan kisházba. A család azonban nem találta helyét Tiszalökön, nem sikerült beilleszkedniük a rendezett életmódot követelő újtelepi társadalomba. Nem találták fel magukat, a szomszédok sem fogadták talán kellő megértéssel őket, talán ők sem igyekeztek úgy, ahogyan elvárták volna tőlük, nem nagyon barátkoztak. A szomszéd enyhe jóindulattal találgatja, miért költöztek el. Getyinás Tibor munkát nem talált magának, szedelőzködtek, és visszaköltöztek Piricsére, a házat azonban bánatosan lelakták. A zöldre mázolt bejárati ajtóról leverték a kilincset, helyét rongyokkal tömködték be, a zár szétesett, a kazettás üvegablak egyike betört, papírral ragasztották le.
Az idegenek láttán előkerül a szembe-szomszéd Tóth Gábor, Kóka Jenő sógora. Portája kapujáig elénk jön, de nem invitál beljebb, bár méltányolja az érdeklődést. Annak idején néhány napig nyüzsögtek a környéken az újságírók, a jótevők, a virrasztáson rendőrök ügyelték a környéket. Két éve még megemlékeztek a merényletről, azóta azonban úgy érzik a környékbeliek, hogy senki sem kíváncsi rájuk, bár gondjaik a régiek. Nincs munka, nehéz megélni, a közbiztonság csapnivaló – sorolja Tóth. Igaz, ő nem is tart igényt gondoskodásra, megáll a saját lábán, lovakat nevel, külföldre jár időnként lomozni, eltartja családját, náluk nincs gond a tankötelezettséggel, ha teheti, ő maga viszi az iskolába kislányát autóval, bár a telepre kijár az iskolabusz is.
Forgalmas a telepszéli országút, pár perc alatt öt nagy teherautót számolunk össze. Nem sok minden változott, gyalogátjáró nem épült, gyatra a közvilágítás, lassítás nélkül hajtanak végig a teherautók az úton. Két-három villanypóznára Tóthék házától időnként „szokott pislákolni valami fény”, de a közbiztonság nulla, bár esténként egyszer-egyszer végigautózzák a környéket a rendőrök vagy a polgárőrök, „a látszat kedvéért” – véli Tóth.
- Nem törődnek a biztonságunkkal, októbertől áprilisig, amint lemegy a nap, sötétbe borul a telep, senki nem véd meg bennünket, ha valaki elkezd vaktában lövöldözni…
Tóth Gábort május 30-ára idézte tanúként a bíróság: „rajta leszek mindenképpen, hogy elmehessek, megpróbálok hazajönni addigra – fogadkozik –, mert a hónap elején indulok Németországba lomozni”. Az udvaron fehér kisbusz: „tíz-tizenhat bicikli elfér benne, azokat ahogy vannak, egybe el lehet adni, nem túl drágán veszik át, de megéri”- reménykedik a lomozás sikerében.
- Megvan a menetrend, észnél kell lenni. Mosógépet, fűnyírót, porszívót, háztartási gépeket hajigálnak a gyűjtőhelyre a németek, aki gyorsabb, az hozza haza. Nagyban, ömlesztve adom el az egészet a kereskedőnek, aki ügyeskedni próbál, hogy jobban jár majd ha darabonként próbál túladni az árun – avat az ószeres-kereskedés fortélyaiba.
Hátul az udvaron két almásderes ló bóklászik, talán el is adná valamelyiket, ha úgy adódna, bár ő maga is fuvarozik.
Sógoráról megértéssel, barátságosan mesél; csendes ember volt, nem ártott senkinek sem, nem ivott, nem dohányzott, nem volt haragosa. Harmincnyolc évet húzott le a tiszavasvári Alkaloida gyárban, aranygyűrűs törzsgárda tag volt, soha nem hiányzott, egyszer volt táppénzen, mindenki tisztelte a gyárban is, törekvő, családszerető embernek ismerték. Nem nagyon figyelte a sorozatgyilkosság híreit, hitte is meg nem is, hogy derék, munkás romákat is megtámadnak, azt gondolta, hogy az olaszliszkai tanár miatt kezdték el lelövöldözni a cigányokat.
Két éve még megemlékeztek az áldozatokról, lassan elhalványul az emlék, és teljesen feledésbe merül – összegezhetjük Tóth Gábor véleményét.
