Gönczöl Katalin

1968-ban az ELTE jogi karán szerzett diplomát. A  kriminológiai tanszéken kezdett dolgozni, 1979-ben nevezték ki egyetemi docensnek, 1990-ben egyetemi tanárnak. 1984-től 1995-ig kriminálszociológiát tanított az ELTE Szociológiai Intézet szociálpolitikai tanszékén. 1985-től 1988-ig az ELTE jogi karának oktatási dékánhelyettese volt. 1995-2001-ig az állampolgári jogok országgyűlési biztosa. Tanácskozási jogú tagja az MTA-nak. 2003-tól az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar Doktori Tanácsának megválasztott elnöke. 2001-2009 -ig az Igazságügyi Minisztérium kriminálpoltikai reformokért felelős miniszteri biztosa.  

Kandidátusi disszertációjának megvédése óta négy monográfiája és több mint 130 tanulmánya jelent meg, ezek közül 31 idegen nyelven.

Az erőszak kultusza adva volt, különféle folyamatok gerjesztették

A kilencvenes évek elején a politikai kultúra befogadta a kisebbségeket sértő gyűlöletkeltés megjelenését. A különféle radikális jobboldali mozgalmak, a Magyar Gárda már nyíltan vallotta a fajgyűlölő nézeteket, számítani lehetett az erőfitogtatás megjelenésére is. Gönczöl Katalin kriminológus, egyetemi tanár szerint, a társadalom nem tiltakozott tömegesen, és határozottan a rasszizmus megjelenésekor, a pártok nem utasították el erélyesen, és a kormányok nem voltak eléggé határozottak, a rendpárti követelések pedig növelik a társadalom ellentéteit.   

Stépán Balázs: Kezdjük azzal, hogy hol szúrtuk el. Jogilag és a kriminológia szemszögéből hogyan néz ki a rendszerváltás óta a gyűlölet-bűncselekmények igazságügyi kezelése?

Gönczöl Katalin: Hol szúrtuk el?  Mikor kapott gellert ennek a problémának a kezelése? Úgy érzem, hogy a kezdet kezdetén, az új demokrácia eszmélésének pillanataiban, akkor, amikor az első problémák felmerültek. 1993-ban megalakult a MIÉP, de már ezt megelőzően is terjedt a gyűlöletbeszéd. A gyűlöletkeltés visszaszorítása azonban nem volt számottevő. Sem a hatalom, sem a társadalom reakciója nem volt határozott. Elsősorban a megtámadott kisebbségek követelték azt, hogy a hatalom jelölje ki a határokat. 1992-ben az Alkotmánybíróság hozott egy igencsak idealista, szerintem ortodox-liberális határozatot, amelyben az emberi méltóság védelmével szemben a szólásszabadság védelmének adott elsőbbséget. 

Leszűkítették az uszítás fogalmát

S.B.: A rendszerváltás kezdetén nagy volt az igény a nyilvánosság, a szólásszabadság deklarálására, mint a jogállamiság egyik garanciájára.

G.K.: Igen, de nem lett volna szabad azt az emberi méltóság védelme elé helyezni. Akkor még csak a halálbüntetés megszüntetésével kapcsolatban elemezték az emberi méltóság tartalmát. Pedig még alaposabban körbe kellett volna járni azt, hogy egy új demokráciában mit jelent az emberi méltóság. A szabadságjogok ugyanis könnyebben definiálhatók, mint az emberi méltóság. Az Alkotmánybíróság Sólyom László elnökletével kimondta, hogy a büntetőjogi büntetésekkel nem a közvéleményt és a politikai stílust kell formálni, mert ez paternalista hozzáállás. Ennek az akkor talán túl nagyvonalú megállapításnak napjainkban egyre inkább érezhető, súlyos következményei lettek. A határok kijelölésében teljesen igaza volt Szabó András alkotmánybírónak, aki már akkor azt állította, hogy a gyalázkodást, a káromlást és a kifakadást nem lehet büntetőjogilag üldözni. Ez az illemkódexre tartozik, de a büntetőjogilag üldözendő gyűlölet, mint veszélyeztető cselekmény határait pontosabban ki lehet jelölni. Akkor az uszításban jelölték meg a büntetőjogi beavatkozás lehetőségét, csakhogy itt elkövettek egy jelentős hibát. Az alkotmánybírósági határozat szerint ugyanis az uszító tartalmú beszéd csak akkor büntethető, ha meghatározott emberre vagy ember csoportra nézve közvetlen és azonnali veszélyt jelent. Szerintem itt tévesztették el az utat, eltévesztették a büntetőjog által követendő határvonalat. Az uszítás amúgy az a gyűlöletkeltés, amely erőszak elkövetésére hív fel, ahhoz indulatokat gerjeszt. Ki tudja azt megmondani, hogy az ezzel kapcsolatos közvetlen és azonnali veszély hol kezdődik? Nincs az a bíró, aki ezt pontosan meg tudná állapítani. Érdekes azonban magának az uszítás fogalmának értelmezése is. 1992-ben Varga Zoltán büntető bíró például egy nyilvános fórumon azt mondta, hogy az uszító tartalmú felhívásnak, a félelemkeltésnek közvetlenül a primer érzelmeket kell megragadnia, meg kell kerülnie a rációt, és a legalantasabb ösztönökre kell hatnia. Ez az, ami a valóságos erőszak közvetlen előkészítése.

S.B.: Ez a definíció tulajdonképpen alaposan leszűkíti az uszítás fogalmát, úgy fest, mintha éppenséggel a verbális támadásokkal szemben lenne megértő…

G.K.: Igen, ez a meghatározás is a szólásszabadság primátusát jelzi. Azt, hogy csak akkor szabad beavatkozni, ha a fizikai veszély közvetlen, világos, egyértelmű, azonnali, és elháríthatatlan. Sajó András alaposan elemezte az alkotmánybírósági határozatot, és arra a megállapításra jutott, hogy nem csak indulatosan, hanem hideg fejjel, kimérten is lehet gyűlöletet kelteni. A holokauszt tagadása például hideg fejjel, átgondoltan történik, hamisított történelmi dokumentumokkal alátámasztva. A jognak természetesen nem az a feladata, hogy szeretetre meg tiszteletre neveljen, pláne, hogy erre kényszerítsen.  Ha nem a szólás szabadsága, hanem az emberi méltóság tisztelete az elsődlegesen védett alkotmányos érték, akkor, ahogy ezt Sajó András megállapítja, minden közléssel járó megaláztatás, fenyegetés közvetlenül alkotmányos alapjogokat sért. A gyűlöletbeszéd tilalmának ebben az értékrendben van létjogosultsága. Finomra hangolt kodifikációval kell kijelölni a büntetőjogi fellépés lehetőségét.

S.B.: A verbális rasszizmust elég sokáig, elég messzemenőkig tolerálta a társadalom jó néhány rétege.

G.K.: Nem az egész a társadalom. A veszélyeztetett kisebbségi csoportok folyamatosan érezhették azt, hogy komolyan megriasztják, adott esetben félelemben tartják őket. Főleg az idősebb generáció volt nagyon érzékeny, és hangot is adott nemtetszésének. Ez nyomon követhető a sajtóban, az irodalmi művekben. Kilencvenkettő-kilencvenhárom óta a félelem befészkelte magát a társadalomba, és azóta gerjesztik, gerjesztődik.

Kisléta, Tatárszentgyörgy nem kért Alexander Schilkowski emlékművéből, Iványi Gábor metodista lelkész elfogadta, a Magyar Evangéliumi Testvérközösség templomának kertjében állították föl. Február 26-án emlékeztek meg az áldozatokról.

Színre lép a Gárda

S.B.: Mikor, és hogyan billent át a verbális rasszizmus az erőfölény nyílt fitogtatásába, a kisebbségek inzultálásába, vagy a közvetlen fenyegetésbe?

G.K.: A MIÉP képviselői indították el a parlamentben a rasszista kirohanásokat. 2003-ban a Jobbik Magyarországért Mozgalom, 2006-ban a Hatvannégy Vármegye Mozgalom lépett a színre, és magalakult a Magyar Gárda is. Ezek a csoportosulások nyíltan vállalják és hirdetik a fajgyűlöletet, a zsidó-, és cigányellenességet. A rendszerváltás óta a futballmeccseken teljesen nyíltan folyik a zsidózás. A futballklubok körül kialakult körök, társaságok nyíltan vállalják a gyűlölködést, esetenként tettlegességig hevülnek az indulatok. A televízió ostrománál legtöbben ezeket a csoportokat vélték felfedezni.

S.B.: Az erőszakoskodás pedig beépült a csoportok a viselkedési kultúrájába, normái közé. A gyilkosságok három vádlottja egyébként a debreceni fociklub, a Loki szurkolótáborának kemény magjához tartozott…

G.K.: Az erőszak kultusza adva volt, különféle folyamatok gerjesztették. De a nagy gondok a „miért szabad?” kérdésével kezdődnek. Ha a focipályán szabad, akkor mi tiltja, hogy máshol visszafogják magukat? Ha pedig „van rá igény”, miért ne lehetne az ordas eszméket, a rasszista indulatokat máshol is terjeszteni?

S.B.: A tettlegességig fajuló indulatok tulajdonképpen 2006 őszén szabadultak el.

G.K.: Október 17-én szabadultak el igazán, de én még a következő év március tizenötödikén is éreztem a levegőben.

S.B.: Mit tehet a büntetőjog, milyen eszközei vannak, mennyire lehet képes visszaszorítani a rasszista indulatokat, a gyűlöletkeltést?

G.K.: A büntetőjognak világosan és egyértelműen kell meghatároznia a tilalmazott magatartások körét. Ezt követeli meg az emberi méltóság, a szexuális, faji, nemzetiségi kisebbségek védelme. Ha a jogalkotásra gondolunk, ott nagyon sok mindenre tekintettel kell lenni. Elsősorban arra, hogy egy demokráciában védeni kell a kisebbségi csoportok tagjainak emberi méltóságát. De vigyázni kell a védelemmel is, mert ha valami tiltott cselekmény, az bizonyos extrém csoportok számára önmagában vonzerőt jelenthet, hiszen a gyűlöletkeltés szereplési lehetőséget teremt számukra, odafigyelnek rájuk. Különösen a média a vevő az ilyen akciókra, és bő terjedelemben, nagy hírverést kelt az esemény körül.

S.B.: Milyen büntetés lehet például célravezető?

G.K.: 2010. április 10-e óta tiltja a Büntető törvénykönyv  a holokauszt tagadását, ez volt a szoclib kormány egyik utolsó jogalkotási lépése. Jellemző módon a Fidesz tartózkodott a szavazástól. 2012. április 13-án született az első ítélet. Ez viszont példaértékű volt. Az elkövető részt vett egy holokauszt-tagadó demonstráción, feljelentették, eljárás indult ellene. Egy év hat hónap, három évre felfüggesztett szabadságvesztés büntetést kapott. Az ítélet előírja, hogy három év alatt többször meg kell tekintenie a Páva utcai zsidó emlékhelyet, vagy saját költségén meglátogathatja a Jad Vasemet vagy Auschwitzot. Feljegyzéseket kell készítenie arról, hogyan alakult a véleménye. A bíró pontosan beletalált a cselekmény társadalomra veszélyességének motívumaiba, és azzal, hogy most szembesíti az elkövetőt tettének lényegével, és fel kell dolgoznia a történelem e fejezetét, a büntetés akár el is érheti a célját.  Kíváncsi vagyok a történet végére.

S.B.: Kisebb vita alakult ki a büntetésről, nagyon sokan erőtlennek, szimbolikus jelentőségűnek tartják. Ön mit gondol?

G.K.: Akkor lehet sikeres, ha az illető segítséget kap a pártfogó felügyelőtől, a Páva utcai emlékhely munkatársaitól, és nem egyedül kell kóborolnia ott. Nem láttam az írásbeli ítéletet, de a bírónő különféle magatartási szabályok betartására kötelezheti az elkövetőt, nem tudom, hogy elő van-e ott írva az, hogy a pártfogó is rögzítse a megfigyeléseit, tapasztalatait. Nem azt várom ettől az elkövetőtől, hogy teljesen átalakítsa a nézeteit, de okvetlenül szembesülnie kell azzal, hogy tényszerűen tarthatatlan az, amit állít. És közben megtapasztalja, hogy hogyan vélekednek a másik oldalon.  A kriminológiai tapasztalat az, hogy a holokauszt-tagadás és a gyűlölet-bűncselekmények általában megdöbbentő ismerethiányon alapulnak. Közülük legtöbben olyasmit gyűlölnek, amiről szinte semmit sem tudnak. Szóbeszéd, téves információ alapján, hétköznapi tapasztalatokkal alá nem támasztható buta közhelyek alakítják véleményüket, szélsőséges álláspontjukat.

Megemlékezés - Alexander Schilkowski felvétele

Ideáltípus a focihuligán

S.B.: Esetünkben a vádlottak a debreceni focicsapat, a Loki kemény magjához tartoznak, magukat nemzeti radikálisoknak tartják. Tőlük nem idegen a cigányellenesség. A tárgyaláson kiderül, hogy a legtöbben nem is nagyon értik, hogy mi a baj a cigányokat kirekesztő eszmevilággal. A tanúk legtöbbje a gyilkosságot elítéli, és nem hiszik el, hogy a vádlottak követték volna el azok, de a cigányellenességet szinte a hétköznapok velejárójának tekintik. Egy ilyen agresszív csoport létrejöttében mekkora szerepe lehet a közvetlen környezetnek?

G.K.: Vonzóvá válhat az aberrált világszemlélet. Ahhoz azonban, hogy megértsük egy ilyen csoport működését, még mindig vissza kell térni a „hol rontottuk el?” kérdéséhez. Én egyetértek azzal a feltételezéssel, hogy ez a magatartásforma újabb és újabb csoportokat vonz maga köré. Ideáltípussá váltak a futballhuligánok, az erős testalkatú, rettenthetetlen emberek. Főleg aki szóbeli hatósági figyelmeztetéssel megússza azt, hogy üres sörösüveget hajigál a pályára, vagy megfenyegeti, megveri a játékvezetőt. Magyarázatra szorul azonban az, hogy kellő eréllyel lép-e föl velük szemben a rendőrség. Már a szocializmusban is létezett a futball-huliganizmus, és folyt persze zsidózás is. Csakhogy akkor annak ott szigorú következményei voltak. A puha diktatúra alatt szigorúbban léptek fel az ilyen típusú garázdasággal szemben. Én most azt érzékelem, hogy 1993 óta egyes hatalmi csoportok csendes támogatást adnak a rasszista megnyilvánulásoknak, vagy legalábbis nem elég erélyesen lépnek fel velük szemben.

S.B.: Ön mit hiányol?

G.K.: Nem léptek föl kellő eréllyel a MIÉP-pel szemben. 1993-ban, Csurkát kizárták ugyan az MDF-ből, de nem volt kibeszélve a konfliktus, a közbeszéd sem fordított kellő figyelmet erre, nem volt tömegeket megmozgató jelentős tiltakozás.

S.B.: Ebben az időszakban már egyfajta „polgárjogot” nyert a verbális indulat, a gyűlölet-keltés…

G.K.: Igen, és 2006 környékén már erősebb politikai támogatottságot kaptak azzal, hogy a köztársasági elnök nem szólalt meg, vagy ha igen, akkor kétértelműen fogalmazott, a tv-ostrom és a cigánygyilkosságok alatt is. Nem volt markáns véleménye, nem ment el a temetésekre, nem kondoleált még akkor sem, amikor már nyilvánvaló volt, hogy a tettesek módszeresen támadják meg és gyilkolják a cigányokat. Nálam akkor kérdőjeleződtek meg a francia forradalomtól származó szólásszabadság felmagasztalt értékei, amikor a magyar politikai elitnek csak egy kisebb része érezte úgy, hogy kötelessége részt venni a cigánygyilkosságok áldozatainak temetésén, részvétet nyilvánítani és tiltakozni. De a magyar társadalmat senki sem mozgósította arra, hogy együtt tiltakozzon a gyalázat ellen, hogy nagyon sokan együtt kimondják azt, hogy ezt nem tűrjük tovább. A pártok sem tiltakoztak elég hangosan, a társadalmi szolidaritás elapadt, a tárgyalásról alig-alig tudósítanak az újságok, az elektronikus orgánumok.

S.B.: A nagy visszhangot kiváltó, erőteljes demonstrációkat hiányolja?

G.K.: Igen, ennek összetartó ereje lett volna a másik oldalon, az áldozatok és a rasszizmust elutasítók körében.  Nézze, Göncz Árpádról nem tudom elképzelni, hogy ne ő lett volna az első, aki részvétet nyilvánít, és elmegy a temetésekre.

S.B.: Az első három vádlott annak idején részt vett a Magyar Gárda eskütételén, amelyen megjelent Für Lajos, az Antall-kormány volt honvédelmi minisztere is. A vádlottak komolytalannak találták az avatást, erőtlennek a Gárdát, pedig annak létrejötte új fejezetet nyitott a romákkal való együttélés történetében.

G.K.: A Gárda színrelépése tovább fokozta a társadalmi megosztottságot, pártolói erőre kaptak, a rasszista szemlélet pedig támaszt talált a paramilitáris szervezetben. A „hol rontottuk el?” kérdéskörében is új fejezetet nyitott a gárda eskütételes, díszpompás parádézása az elnöki rezidencia előtti téren, és a köztársasági elnök ismét nem szólalt meg. Nem kétlem, hogy abban a pillanatban nem volt a rezidencián, de azt kétlem, hogy ne lett volna alkalma kifejteni az álláspontját. Úgy látszik, erről nem volt mondanivalója. És ezek a ki nem mondott szavak, meg nem tett gesztusok óhatatlanul megerősítik azok önbizalmát, akik a rossz oldalon állnak, és azt hiszik, hogy nekik ezt szabad. Volt olyan, magát konzervatív értékek alapján meghatározó politikai párt is, amelyik egyáltalán nem volt hajlandó nyilatkozni. És én hiányoltam az egyházak egyértelmű fellépését is, holott a híveik körében ki kellett volna állniuk, főként azoknak, akiknek közösségeihez cigányok is tartoznak. Egyedül talán az evangélikus egyház emelte fel a szavát a cigánygyilkosságok idején.

S.B.: A Magyar Gárda példája ösztönözte a hasonló paramilitáris szervezetek létrejöttét, meg is szaporodtak az ilyen alakulatok, Debrecenben a gyilkosságsorozat előtt működött a Véres Kard, a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetség, különféle ad hoc alakulatok. Ezek a csapatok pedig bonyolult, nem egyszer ellentmondásos viszonyban állnak egymással.

G.K.: Bátorítják egymást, de lehet úgy is bátorítani, hogy nem ítélik el határozottan és kategorikusan ezt a tevékenységét, hanem félrenéznek.

S.B.: Mi lehetett a tétovaság oka? A Gárdát betiltották, a jogszabály azonban körülményes, nehezen alkalmazható, nem zárja ki kategorikusan a hasonló, átkeresztelt, „rendteremtésre” szövetkező szabadcsapatok létrehozását.

G.K.: Most sem tapasztalható egyértelmű kiállás velük szemben.

S.B.: De megpróbálták kiszorítani legalább a közterekről. A gyöngyöspatai konfliktus után, igaz egy hónappal a járőrözés befejezését követően, megszavazta a parlament az egyenruhás bűnelkövetésre vonatkozó jogszabályt. Gyöngyöspatán a rendőrségnél sokkal kezdeményezőbben léptek föl az egyenruhás szabadcsapatok, a rendőrség pedig csak arra ügyelt, nehogy elcsattanjon az első pofon.

G.K.: A rendőrség tehetetlenkedett, mást nem is tehetett volna, hiszen nem volt pontos politikai „megrendelés”, nem lehetett pontosan tudni, hogy a hatalom mit várna el tőlük, nem tudták, mikor, hogyan avatkozzanak az eseményekbe. Az a rendőri vezetés gyenge, amelyik bizonytalan. Keressen fel egy rendészeti honlapot, rendészeti szakemberek számtalanszor megírták, hogy a magyar rendőrség a rendszerváltás óta gyakran azért keveredett bizonytalan helyzetekbe, mert nem ismerte pontosan a hatalom szándékát. A rendőr nálunk a politikai akarattól függetlenül azért nem tudja a szakmáját gyakorolni, mert a rendőrség működését nem védik, nem szabályozzák kiérlelt és koherens hivatásrendbeli, garanciákkal ellátott normák. Világos és markáns hivatásrendi szabályok nélkül pedig nincs magabiztosan eljáró rendőrség.