Bócz Endre nyugalmazott budapesti főügyésszel készített beszélgetésünk folytatása

A gyűlölet-bűncselekmény Magyarországon elvérzett

Vágvölgyi B. András: Mennyiben lehet pertaktika a vádlottak részéről, hogy rájátszanak a móri gyilkossággal kapcsolatos bírói tévedésre? Ha a másik oldalra kerülnél, és a védője lennél az egyik vádlottnak, tanácsolnád ezt nekik?

Bócz Endre: Az, hogy hallgasson, régi dolog. Az angolszász per elemi tétele, hogy a vád, az a vádlott a közreműködése nélkül köteles bizonyítani. Ez azt jelenti, hogy a közvetett bizonyításnak nagy tere van. Az inkvizitórius eljárásban, ami nálunk is van, nem köteles, de a vádlott a vallomása kulcskérdés. Nagyon régi szabály, hogy a gyanúsított nem köteles magát gyanúsítani semmivel sem. De egészen 1990-ig, a legfőbb ügyészség részéről az volt az utasításszerű iránymutatás, hogy ez ugyan joga a gyanúsítottnak, de ezt nem kell neki elárulni, mert az ésszerűtlen lenne. Ezért senkinek nem mondták meg, hogy nem köteles vallomást tenni. Ez mindenhol vitatott, mert azt az ember tapasztalatból tudhatja, hogy nagyon sok ügyben semmire nem lehetne jutni, ha a gyanúsított az első pillanattól kezdve megtagadná az együttműködést és nem segítene. Ha egy gyanúsított elkezd védekezni, és elkezd hazudozni össze-vissza, és tagad, akkor ennek utána lehet menni. Ki lehet deríteni, hogy amit mondott, az nem igaz. És akkor a hazugságok sorozatos feltárásával oda lukadunk ki, hogy neki már egy szavát sem hiszi el senki. Nem tudom, hogy A vád tanúja című filmre emlékeztek-e még? Ha, most végiggondoljátok azt a filmet, volt egy gyilkosság, volt egy vádlott, aki ellen voltak bizonyítékok, amik azt igazolták, hogy ő a gyilkos. Hoztak még egy plusz bizonyítékot, amit az ügyvéd megcáfolt. Tehát tulajdonképpen kieset a plusz és maradt az, ami alapján simán elítélték volna. De miután a plusz kiesett látványosan, elégtelennek bizonyult a többi bizonyíték is.

V.B.A.: Ha a magyar igazságszolgáltatásról a közvéleményben kialakult képet egészében nézzük – és itt visszatérnék a móri bírósági tévedésre –, akkor mennyiben lehet az a célja a vádlottaknak, hogy tulajdonképpen a vádat úgy próbálják meg hatástalanítani, hogy egy korábbi, a közvéleményben nagy visszhangot keltett tévedéssel próbálják meg párhuzamba állítani saját történetüket.

B.E: A móri gyilkosság esetében az volt a helyzet, hogy a Kaiser meg a Hajdú, mindketten tagadták, hogy Móron gyilkoltak volna, és személyre szóló bizonyíték nem került elő ellenük, csak elfuserált bizonyítékok. Ezek a palik azt mondják, hogy nem ők voltak?

V.B.A: A gyilkosságot tagadják, de azt, ahol nem történt gyilkosság, azt elismerik.

B.E: Akkor min alapszik a vád ellenük? Azon, hogy a fegyverek az ő érdekeltségi körükön belülről kerültek elő, és hogy ezekkel a fegyverekkel követték el a különböző gyilkosságokat. Ez be van bizonyítva gondolom ballisztikus véleménye alapján. Azt, hogy nekik ezekhez a fegyverekhez közük volt akkor, amikor ezeket a gyilkosságokra használták, mi bizonyítja?

S.B.: A nyomaik a fegyvereken.

V.B.A.: És mobiltelefon információk, az átjátszó állomások adatai és autópálya felvételek.

Ki húzta meg a ravaszt?

B.E.: Akkor tulajdonképpen az a legjobb lehetséges védekezés, hogy nem mondanak semmit ahogy a rendőrségen sem mondtak. De ez igazából egy vicc, mert akkor őket az a remény élteti, hogy ha tagadnak és nem mondanak semmit, akkor a bizonyítékok alapján őket nem ítélik el.

S.B.: Pontosan ebben bíznak. Arra gondolnak, hogy ha be is bizonyítják, hogy ott voltak a helyszínen és lövöldöztek, akkor még mindig nem lehet tudni, hogy ki húzta meg a ravaszt. A fegyvereken bármelyikük nyoma megmaradhatott, mindenki megfogta, lőgyakorlatot tartottak például..

B.E.: És akkor nem tudják megállapítani, hogy ki kit lőtt le. Az be van bizonyítva, hogy valaki ő közűlük lelőtt valakit a helyszínen ezzel a fegyverrel. Odáig a bizonyítás mindenképpen elmegy, hogy mindannyiuk számára hozzáférhetőek voltak ezek a fegyverek, ők ott jártak a tetthelyen, a fegyverek ott voltak, ezekkel a fegyverekkel lőtték le, más nem férhetett hozzá. Tehát akkor valamelyikük lőtte le az áldozatokat. És az, aki nem lőtt, az is egyet értett vele, hogy lőjjék le az áldozatokat. Tehát az van, hogy közülök valaki a másik kettő egyetértésével lőtt.

S.B.: Hogy tudja ezt minősíteni a bíróság?

B.E.: Bűnsegédi bűnrészes.

S.B.: Tehát mindenki ugyanazt a büntetést fogja kapni?

B.E.: Persze. A gyilkosság megtörtént, valamelyikük a tettes, hogy melyikük, azt nem lehet tudni, de a másik kettő bűnsegéd. Mind a hármukkal szemben az mindenképpen be van bizonyítva, hogy egyetértettek a gyilkossággal. Hogy ténylegesen ki húzta meg a ravaszt, azt nem lehet tudni, de egyetértettek.

S.B.: Egy csomó eljárási hibát követett el a nyomozóhatóság. Több helyszínen helytelenül gyűjtőtték össze a bizonyítékokat. Aggályt keltőek ezek a bizonyítékok. Nem lehet csak a tárgyi bizonyítékok alapján aggálymentesen a gyanúsítottakra húzni a bűncselekmények elkövetését...

B.E.: Ehhez azt kellene tudni, hogy melyik bizonyíték mit bizonyítana. Mert azzal, hogy a fegyverek voltak az elkövetés eszközei, hogy azokhoz csak ők férhettek hozzá az elkövetés időpontjában, hogy arra jártak, azzal lényegében be van bizonyítva. A többi, azok mellékkörülményekre vonatkoznak.

V.B.A.: Tegnap, vagy tegnapelőtt felkerült egy viszonylag félreeső portálra egy interjú az elsőrendű vádlottal. Azt hiszem ez az első megnyilatkozása a letartóztatása óta, eddig egy levele volt, ami megjelent a kurucinfón. Az tűnik ki ebből az interjúból – hogy hogyan készülhetett, az egy külön érdekes kérdés -, hogy ő arra játszik, hogy amikor a fegyvereket megtalálták Debrecenben, akkor azokat korábban megszerezték és berakták oda, ahol állítólag megtalálták. Tehát csapdát állítottak. Az ügyészség - és ezért is kérdezünk téged ezzel kapcsolatban – vajon a lehetséges felbujtó, finanszírozó, egyéb bűnsegédek, bűnrészesek szempontjai szerint mennyire kritizálhatja meg a nyomozást, illetve mennyiben jogszerű akár egy ilyen csapdahelyzet előállítása nyomozói részről.... De ebben a történetben a felbújtás kérdése érdekes, a másik pedig a finanszírozás kérdése mert ez a történet nem két fillérbe került.

B.E.: Ami az első kérdést illeti: itt azt kell világosan látni, hogy a nyomozás idején az a kérdés, hogy mi történt. A tárgyaláson nem az a kérdés, hogy mi történt, hanem az, hogy megtörtént-e az, amit a vád állít. Tehát új dolgot itt nem kell bemutatni, csak az az érdekes, hogy bebizonyította-e az ügyészség azt, amit állít. Ha igaz amiről beszélünk, akkor a vád abban a részben feltétlenül bebizonyosodott, tehát hogy ezekkel a fegyverekkel öltek, méghozzá a vádlottak közül valaki, a többiek egyetértésével. Hogy mondjuk a fegyvereket a rendőrök dugták oda, ahol megtalálták? A fegyvereknek a megtalálásáról van egy jegyzőkönyv, akkor azt kétségbe kell vonni. És annak a hitelességét meg kell dönteni. Mi valószínűsíti ezt? Hogy kerültek a rendőrök kezébe a fegyverek? Hogy tudták ezt úgy eldugni, hogy azt senki nem vette észre?

SB.: Itt csak arról van szó, hogy a fegyvereket megtalálták a Perényi 1 lomtárában, és a vádlottak szerint valaki szándékosan tette oda, hogy a rendőrök megtalálják, vagy talán éppen ők dugták el.

B.E.: És hol tartották odáig, és észrevették-e hogy eltűnt?

A mérgezett fa gyümölcse

V.B.A.: Azt tudjuk, és nekem régi vesszőparipám egyébként, hogy például Smilnyák miért nem vádlott, mert szerintem legalábbis bűnpártoló hiszen együtt lakott egy 50nm-es lakásban a másodrendű vádlottal, illetve a harmadrendű vádlottal is egy időben, ahol a fegyvereket tárolták. Na most fegyvereket egy ekkora lakásban eldugni a többiek elől lehetetlen, hiszen 3-4 fegyverről beszélünk. És hasonló ideológiai hozzáállású emberekről van szó.

B.E.: Itt mutatkozik meg a hátulütője annak, hogy a vádlott nem tesz vallomást. Mert ahhoz, hogy ezt a sztorit a fegyverekkel kapcsolatban el lehessen sütni, ahhoz neki ezt hitelesen el kellene mondania, hogy igen, az az én fegyverem, itt tartottam, és ekkor meg ekkor észrevettem, hogy eltűnt. És utána a legnagyobb bámulatomra a discoban találták meg. Hogy hogyan került oda, arról sejtelmem sincs. És akkor még mindig kérdés, hogy az ő ujjlenyomata rajta van, másé meg nincs. Mennyi idő telt el aközött, hogy eltűnt és hogy a pincében előkerült? Mert azt, hogy eltűnt, csak ő vehette észre.

V.B.A.: A negyedrendű vádlott a tiszalöki támadáskor, tehát 2009 áprilisában kapcsolódott be a támadásokba. Ő ugye csak az utolsó két támadásban volt benne. Ő a Katonai Biztonsági Hivatalnak ügynöke volt. Nem egy nagyon okos fiú. Mintha az első-, a másod-, és a harmadrendű vádlott arra játszanának, hogy tulajdonképpen a fegyverek megtalálása egy csapda volt, amit esetleg a KBH-val együttműködésben a negyedrendű vádlott állított nekik.

S.B.: Ennek csak akkor van értelme, ha azt is tudják bizonyítani, hogy a gyilkosságok előtt tűntek el a fegyvereik, tehát ők nem használhatták. Egyébként nincs értelme.

B.E.: Biztos olvastatok arról, hogy az amerikai eljárásjogi doktrina szerint a mérgezett fa gyümölcse is mérgezett. Ennek az a jelentése, hogy ha a hatóság egy tárgyi bizonyítékot akar felhasználni, akkor a bizonyíték megszerzésének a jogszerűségét is kell tudni bizonyítani, mert ha nem jogszerűen jutott a bizonyíték a birtokába, akkor az felhasználhatatlan. De ez a doktrina gyakorlatilag csak az Egyesült Államok területén érvényes. Még az angolok sem fogadják el, itt pedig egyáltalán nem érvényes. Azt kellene külön bebizonyítani, hogy a fegyvereket fondorlatosan dugták el. Az, hogy ennek a lehetősége fenáll, semmit nem bizonyít. A nyomozóhatóság azt bizonyítja, hogy ezt ott találtuk. Erre pedig nyilván van két hatósági tanú. Hogy valóban hogy került oda, erre vonatkozólag az a nyomozóhatóság magyarázata, hogy azok dugták oda, akiknek a keze nyoma rajta van. Ők viszont a saját kezük nyomával nem tudnak mit kezdeni. Az, hogy ez a fegyver az ő kezükben volt, mielőtt a pincébe megtalálták volna, azt az ujjnyom bizonyítja. Az, hogy hogy került rá az ujjnyom, nekik kellene megmagyarázni, hogy ne legyen hozzájuk kötve a puska.

S.B.: Tehát ez nem egy olyan súlyos eljárási hiba, amivel el lehetne húzni az ítélethirdetést...

B.E.: Nem. Az, hogy van egy nyitott lehetőség elméletileg, az semmit nem jelent, és erre a nyitott lehetőségre sincs egy egyenes állítás. Az, hogy valami megtörténhetett, az nem azt jelenti, hogy úgy is volt.

S.B.: A bíró dolga lenne eldönteni ezt?

B.E.: Ahhoz a rendőrségi verziót kellene elvitatni. De ki vitatkozik? Az interneten megjelenik egy duma, ami nem a bíróságon nem hangzik el. A bíróságnak senki nem mondta hivatalosan. Ki lehet ehhez találni történeteket, de az, hogy kitalálható történetek a bíróságon, mint releváns események jelenjenek meg, ahhoz azt valakinek elő kell adni. A bíró ugyanis azt mondja, hogy a sajtót nem olvasom.

V.B.A.: Ebben az esetben ezt a bíró valóban le is nyilatkozta.

B.E.: Igen. Ebből a dologból ilyen olcsón nem lehet kimászni. Ez „a mérgezet fa mérgezett gyümölcse”, Magyarországon nem működik.

Se felbújtó, se finanszírozó, se bűnsegéd

V.B.A.: Térjünk a kérdés második feléhez, a felbújtóhoz és a finanszírozóhoz. Tehát még nem tudjuk, hogy kik az elkövetők, és kik azok, akik potenciálisan benne lehetnek. Folyik a nyomozás, majd leszűkítették erre a négy emberre, akit elfogtak. Az elsőrendű vádlott nem tűnik egy ideológikus embernek, nem szélsőséges szkinhead, neonáci, míg a két középső vádlott, az öccse és a harmadrendű vádlott igen. Ennek külső jelei is vannak, és az elmúlt 15 évbeni tevékenységük erre utal. Vannak források, amik szerint az öccs már 19 évesen benne volt a debreceni zsinagóga meggyalázásában. Egy neonáci csoport tagja volt. De az elsőrendű vádlottról ilyet nem tudunk, teoretikusan felmerül a lehetőség, hogy valójában anyagi érdekeltségből csinálta. Szerinted az ügyészségnek mennyire feladata akkor, amikor már elkapták a négy gyanúsítottat, hogy beleszóljon, hogy még folytassák a nyomozást, megtudni, kik lehettek még benne, hogy kik a háttér emberek?

B.E.: Az ügyésznek ahhoz, hogy vádat emeljen, kell egy történetet, egy teóriát felmutatnia, hogy mi történt a rendelkezésre álló bizonyítékokra építve. A vádirat szerkesztésének az a módja szerintem, és amíg én dolgoztam, addig ezt megkívántam a munkatársaimtól, hogy mindenki magyarázza meg, hogy ez a tény, ez miért fontos, és mi bizonyítja, hol a bizonyíték, és amit ő bizonyítéknak gondol, az mit bizonyít. Egy emberölési esetben a motívum mindenképpen fontos. A hátteret ezért fontos feltárni, hogy miért történt, hogyan jutott erre az ötletre, hogyan alakult ki a szándék. Ez lényeges része annak az eseménysorozatnak, ami az emberhalálhoz vezetett. Ezt minden esetben meg kell próbálni tisztázni. Végeredményben a kihallgatási taktikának rendkívül sok trükkje van, és ezek jó része nem illegális. Kényszeríteni nem szabad, verni nem szabad, de attól valahogyan még utána lehet járni, sok mindent lehet csinálni egy kihallgatás során. Beugratni lehet, rengeteg lehetőség van. A kérdés, hogy a nyomozók utána jártak-e mindennek. Ha a vádemelésig nem sikerült mindent tisztázni, akkor az ügyészségnek nincs ezzel kapcsolatban mit mondania. Ha nem tud bizonyítékot felajánlani, akkor nem állíthatja, hogy valaki a felbújtó. Nem vádolhat senkit felbújtással, ha nem tudja ki a felbújtó. Ezt viszont borzasztóan nehéz megállapítani, ha a tettes nem mondja, mert számára ez egy védekezési lehetőség, mondhatja, hogy felbújtás hatására cselekedett.

V.B.A.: Vagy anyagi érdek kötheti ahhoz, hogy ne derüljön ki, ki a felbújtó...

B.E.: Igen, az is lehet. Akkor viszont nem fogja megmondani. Mint annak idején, mikor az ’56-os sortűz ügyek voltak. Mindenkinek az volt az ideológiája, hogy december 3-ától 5-éig tartott az MSZMP ideiglenes intéző bizottsága egy ülést, ahol megfogalmazták azt a bizonyos négy pontot, ami 56-nak a magyarázata volt. Utána állítólag valahol valaki hallotta, hogy Marosán úgy összegezte a megbeszélés eredményét, hogy „holnaptól lövünk“. December hatodikán pedig eldördült a salgótarjáni sortűz. Ezzel kapcsolatban az volt az eszme, hogy azért lőttek, mert a Marosán már előtte elhatározta, hogy lőni fognak. Ezen az alapon kellett volna az MSZMP vezetőit, élükön a Marosánnal, perbe fogni a sortűz miatt. Ahhoz, hogy egy lőfegyverrel elkövetett emberölés kapcsán a felbújtóról szó legyen, ahhoz be kell bizonyítani, hogy aki meghúzta a ravaszt, azért húzta meg, mert a felbújtó így instruálta. Nincsen adat arról, hogy az, aki Salgótarjánban lövöldözött, egyáltalán tudott-e arról, hogy az MSZMP ideiglenes intéző bizottsága ülésezik. Egy részeges katonatiszt volt, akit 53-ban elcsaptak, és szervezett 56-ban egy szabadcsapatot, ami Salgótarján környékén rendfenntartó erőként tüntette fel magát. Senkitől nem fogadott el utasításokat. Hogy lehetne így felbújtásról beszélni? Szerintem ugyanez a helyzet itt is. Ha a tettes nem mondja meg, hogy őt felbújtatták, akkor lehet közvetett úton bizonyítékot keresni, de nincs más lehetőség.

S.B.: Akkor ez a vádirat hiányossága lesz.

B.E.: Akkor lenne a vádirat hiányossága, ha benne lenne, hogy van egy, vagy több felbújtó, de nem lenne rá bizonyíték.

V.B.A.: Tehát ha azt mondja a nyomozóhatóság, hogy ezt a nyomozást nem tudtuk befejezni, abbahagytuk, és átadja az ügyészségnek, ők azt mondják, hogy jó, rendben van?

B.E.: Azt mondja a nyomozóhatóság, hogy megpróbáltuk kideríteni, de sajnos nem sikerült. Van ötlete ügyész úr, hogy merre menjünk? Ha van ötlete, mondja és megpróbáljuk, mi eddig ezt csináltuk, ez nem vezetett eredményre.

V.B.A.: Ezt mondhatja a rendőrség vagy az NNI, de az NBH vagy most már Alkotmányvédelmi Hivatal nem mondhatja, mert akkor nyitnak erre egy operatív dossziét, és elkezdenek ezen dolgozni.

B.E.: Hát ha az, aki mondhatja nekik, mondja, hogy nyissanak egy ilyen dossziét. Az ügyészség azonban nem utasíthatja az NBH-t. Az ügyész a felderítési irányokra egyáltalán nem adhat javaslatot, mert abból kell kiindulnia, hogy mindenki tudja a dolgát, mégha ez nem is igaz. Ez egy államszervezési elv, a titkosszolgálatok felett az ügyészségnek nincs jogköre, különösen nincs műveleti szempontból. A katonai ügyészségnek van bizonyos ellenőrzési lehetősége, ezek operatív dolgokra is vonatkoznak, de hogy milyen műveletekbe kezdenek bele, azt nem láthatja senki sem.

V.B.A.: Elképzelhetőnek tartod, hogy ezzel az üggyel kapcsolatban még vannak nyitott dossziék bárhol is?

B.E.: Fantázia kérdése.

Fajüldözés pedig Magyarországon nincsen

V.B.A.: Mi a tárgyalást figyeljük, de azért az egész háttér érdekes. Egy csomó olyan kérdés van, ami ideológiai vagy politikai meghatározottságú. Ezt a meghatározottságot láthatólag a bíró is eléggé messzire eltolja magától, olykor-olykor kérdez csak rá, és csak nagyon szőrmentén. Az ügyészség részéről pedig semmi nyomát nem láttuk annak, hogy az ideológiai vagy politikai hátország érdekelné. Dolga-e ez az ügyészségnek, különösen akkor, amikor ez kényes téma, egy tíz százalék fölötti parlamenti párt legalábbis érintkezik ezzel a témával.

B.E.: A nemzetközi kriminológiai irodalomban úgy tárgyalják, hogy gyűlölet-bűncselekmények. Az Egyesült Államokban a gyűlölet-bűncselekményeknek a nyomozási metodikáját részletesen kidolgozták. Az Ügyészek Nemzetközi Szervezete, az IAP a Magyar Ügyészek Országos Szövetségének kezdeményezésére alakult, egyik brossúrája a gyűlölet-bűncselekmények nyomozási metodikájával foglalkozik. De ennek itt, a magyar ügyészi gyakorlatban nyomát sem látom. A rendszerváltás hajnalán vetődött fel, a 89-es kerekasztalnál változtatták meg a Büntető törvénykönyv izgatásra vonatkozó passzusát. A kerekasztalnál elfogadott izgatás szabály alapján, emeltek vádat, Budaházy György apja volt az egyik szereplője. A Szent Korona című lapba írtak egy cikket, amiben a Pozsgayt mindenféle zsidóbérencnek nevezték. Akkor én voltam a főügyész, tudtam, hogy vádat emelünk. A Pesti Központi Kerületi Bíróságon tárgyalták. A bíró elküldte az ügyet az Alkotmánybíróságnak, mert szerinte a vonatkozó jogszabály alkotmányellenes. Az AB döntése szerint a gyűlöletkeltés alkotmányellenes. Innentől kezdve a Legfelsőbb Bíróság félrevitte a magyar igazságszolgáltatást, mert elkezdett azon lovagolni, hogy mi a gyűlölet, és mi a gyűlöletre uszítás, meg annak a szítása. Ezután több bűnügy végződött úgy, hogy mindenkit felmentett a bíróság. Minden módosítási kísérlet, ami az izgatási törvényt változtatta volna meg, mind elvérzett az Alkotmánybíróságon, úgyhogy mi igazából a gyűlölet-bűncselekmény, azt Magyarországon ma senki nem tudja.

V.B.A.: Azt gondolom, hogy ez egy jog versus erkölcs probléma.

B.E.: Rendkívül kényes kérdés, az ország indulatilag is megosztott, és a Legfelsőbb Bíróság, a maga végtelen bölcsességében azt kiszaszerolta, hogy ha akárhova leteszi a garast, abból csak a rövidet húzhatja. De azt is átlátták, hogy abban az esetben, ha nem ítélnek el izgatásért valakit azon a tényalapon, hogy azt skandálja nagy tömeg előtt, hogy “Indul a vonat Auschwitzba”, abból nagy baj keveredhet.

V.B.A.: Ezek a gyanúsítottak több tanúvallomás szerint részt vettek a Magyar Gárda alakulásán 2007 augusztusában, majd hazafele a budai várból arról beszélgettek, hogy komolytalan a Magyar Gárda, mert nincs fegyverük és felmerült bennük az, hogy fegyvert kellene szerezni. Tulajdonképpen áttételesen, de egy nagyobb társadalmi környezet helyeselheti a vádlottak akcióját. A bíróság azt is kerüli, hogy ez egyáltalán szóba kerüljön!

B.E.: A bíróság kerüli, hogy ez szóba kerüljön, mert enélkül is tárgyalható az emberölés. Szerepel ugyan, de nem elég határozottan a rasszizmus kérdése. Pedig nagyon régi dolog, az igazságszolgáltatás mégis tudatosan kivonta magát alóla. Amikor megjelentek a skinheadek valamikor a nyolcvanas évek végén, akkor főügyész helyettes voltam. Jött hozzám a fiatalkorúak osztályának a vezetője, hogy van egy skinhead ügy. Mondom: micsoda? A magyar Btk-ban, aki a csoport tagjának a csoporthoz tartozása miatt súlyos testi, vagy lelki sérülést okoz, azt így és így kell büntetni. A Legfelsőbb Bíróság elnök-helyettese, aki padszomszédom volt az egyetemen, viszont azt mondta, a Legfelsőbb Bíróság jogerős ítélettel nem fogja kimondani, hogy Magyarországon létezik fajüldözés. Én nem tudom, hogy te mit csinálsz meg nem is nagyon érdekel – mondtam neki –, én azt tudom, hogy engem azért fizetnek, hogy alkalmazzam a Btk-t és az enyémben benne van ez a bűncselekmény fajta. Ennek ellenére soha nem ítéltek el senkit ezen az alapon, egészen odáig, hogy a rendszerváltás környékén, egy skinhead bandát számolt fel a rendőrség. Voltak vagy 40-en azzal, hogy megyünk cigányt verni. És akkor egy 15 fős horda elment a VIII. kerületbe a Dankó utcába, ahol jó eséllyel találtak cigányt, akit összevertek meg összerugdostak, meg leköptek. 92-ben Vaskúti Andris bíró ezt garázdaságnak minősítette. Másodfokon ezt helyben hagyták, én pedig mérgemben írtam egy cikket a Magyar Jogba meg a Bírák Lapjába. Később ennek az ügynek a nyomán a Btk-t módosították, beleírták a Genocídium egyezmény második cikkelyét is, ami korábban ki volt emelve, azért, hogy szélesebb legyen a bűntetőjogi rész. Egyszerűen akkora a megosztottság, hogy a bíróság ebből kivonja magát. Ez messzemenően tudatos törkevés, aminek 20-25 éves múltja van. A reflex működik most is, tradíciója is van.

A bejegyzésben látható kép innen származik.