Tizenhét tárgyalás van még hátra, az utolsót november 23-án tartják. Ha minden jól megy, még az idén ítélet születhet, bár könnyen borulhat a menetrend. Három rendőr, már a szeptember 25-iki tárgyalásról kimentette magát, és nem jelent meg, ők például máris újráznak.
Minden vallomás fontos, a debreceni helyszínelés, a letartóztatás, és a hatósági szemle menete meglehetősen hézagos, az eddig meghallgatott rendőr-tanúk pedig nem sokat tudnak a történethez fűzni. Hosszú idő, három év telt el azóta, hiába ez lehetett rendőrök karrierjének csúcsa, talán a legnagyobb kaland, nem gyorsan feledhető rutinlecke, mégsem emlékeznek a részletekre, ráadásul Miszori László bíró véleménye szerint „egy kocsmai verekedés körülményeit” is pontosabban kell rögzíteni.
Két napos rákészüléssel kanyarodott a bíróság főcsapásra. Az elmúlt évad iratait a bíró szédült iramban ismertette, ám közvetlenül ezután ismét Fehérné Nyalka Éva küzdötte magát a címlapra. A letartóztatás környékén lehallgatták telefonjait, augusztus 19-én, „hatalmas szervező tevékenységet folytatott” – ismerte el Miszori –, hogy Kiss Árpádot elérjék”, miután az épületet bekamerázó munkások jelezték, hogy be akarnak jutni a klubba. Kiss Árpád arra utasította az asszonyt, hogy ne engedje a klub közelébe őket, amíg ő meg nem érkezik. A lehallgatók szerint Kiss Árpád feszülten, idegesen beszélt az asszonnyal, ám egyikük sem számíthatott arra, hogy a rendőrség lecsapni készül a klubra. Később, a letartóztatás napján, késő este a bár tulajdonosával, és egy debreceni újságíróval beszélt Nyalka Éva olyan tónusban, mint aki ismerheti a történet több részletét is.
Miszori László: „Most esik szét az ügy, ha így állnak hozzá…!”
A többi tárgyaláson a bíró volt a főszereplő. Változatosan oktatta ki a rendőröket alapvető szakmai szabályokra, akik viszont az akció részleteire sem nagyon emlékeztek, sőt a meghallgatás végére a megválaszolandó kérdések tovább szaporodtak. Az emlékezetpróba nem sokra vezetett, a csapnivaló akcióra csapnivaló magyarázatokat hallhattunk. A bíró nem is mindig tudta magába fojtani privát énjét. Időnként, még a társasági jó modoron innen, de a kollegalitás követelte etikai szabályok határát súroló megjegyzésekkel szakította félbe a beszámolókat. „Legalább azt árulja el, hogy a tizediken vagy az alagsorban tartottak helyszíni szemlét” – förmedt a bűnügyi technikusra, aki hirtelenjében azt sem tudta megmondani, merre járt a mulatóban. Nem hallhattunk elfogadható választ arra sem, hogy miért nem tartóztatták le Csontos Istvánt, miért hagyták futni rögtön az akció elején, később úgy kellett őt visszacsalogatni a klubba. Az akció parancsnoka azt mondta, benne van a pakliban, nem lehet száz százalékosan teljesíteni, egy ilyen bonyolult, szerteágazó akcióba hiba csúszhat. Ekkortájt lazított egy csöppet Miszori, és „naivnak” nevezte a fiatal tisztet. Kiegészítőként az is kiderült, hogy a házkutatásról nem értesítették a bár tulajdonosát, aki később méltatlankodva jegyezte meg: „én menjek oda, hogy mi a fasz történik”. A tulaj nem volt jelen, de különösebben nem is idegesítette magát, igazán megérne néhány kérdést flegmatikusnak tűnő nyugalma. A boltvezetőt, Nyalka Évát, mint tudjuk, rögtön az elején elvezették a helyszínről. Valaki, nem derült ki, kicsoda, kinevezte az emeleti csapos-asszonyt, hogy a tulajdonos nevében ügyeljen a házkutatásra, nehogy valamit a bűnjelek közé csempészhessenek például. Az alkalmi felkérés önmagában véve még nem lett volna hiba, ám az asszony azt sem tudta melyik lábára álljon, mi a dolga, mit tegyen. Férje lett a másik hatósági tanú, neki legvégül, közvetlenül a jegyzőkönyvek aláírása előtt mondták meg, hogy mit kell, pontosabban kellett volna tennie. A rendőrök körül bóklászott ötletszerűen, sodródott ide-oda, nézte a kavarodást, talán még élvezte is, de például a raktárba, ahol a fegyvereket találták meg, be sem tehette a lábát. Igaz, bajos is lett volna, mert a kétszer hármas helyiségben mozdulni sem lehetett a rendőröktől. Volt közöttük videós, talán kettő is, de szabályszerű felvételt egyik sem készített. „Végignézem, de nem tudom, mit ábrázol” – háborgott Miszori, és rövid eligazítást tartott a szemle-film tartalmi kellékeiről, a helyszínelő dokumentarizmus szabályairól. „Most esik szét az ügy, ha így állnak hozzá” – figyelmeztette a tanúkat.
A hatósági tanú rendőrök körül bóklászott ötletszerűen, sodródott ide-oda, nézte a kavarodást, talán még élvezte is, de például a raktárba, ahol a fegyvereket találták meg, be sem tehette a lábát.
A jegyzőkönyvekből hirtelenjében azt sem tudta megállapítani, hogy ki volt a szemlevezető. Először egy fiatal asszonyt szólított, akiről kiderült, hogy fegyverszakértő és a jegyzőkönyvet szerkesztette. Miszori szerint annyira rosszul, hogy akár ki is lehetne hajítani az ablakon, „mert annyit ér”. A fegyverszakértő hölgyet különösen megjegyezhette magának, mert amikor a lőszereket kezdték összegyűjteni a klubban, a hölgy rászólt kollégájára, „csak nem akarod az összeset egyenként csomagolni!” Erre egy néhány szavas, rövid esszét rögtönzött a bíró a „keresztszennyezésről”, ami ártalmas a bizonyításkor.
A groteszk dramaturgiára ráérzett Kiss István, nyilván valamiféle helyzeti előnyt észlelt és bejelentette, hogy neki elege van az egészből, és „eltelt a három év, szeretnék már hazamenni”.
Stépán Balázs