A cigánygyilkosságok perét látva filozofáló kedv támad: létezhet-e objektív igazság. Ha igen: megismerhető-e? Olyan ez a történet, mint Kurosawa filmje, a Vihar kapujában. – Vágvölgyi B. András publicisztikája
A tatárszentgyörgyi gyerekszobának még a plafonja is ciklámenre van festve. Bekapcsolt Minimax, plüssállatok és más gyerekjátékok tobzódnak az arabeszk-mintázatú, barna-okker hangulatú békésszentandrási gépiperzsán - itt él Csorba Bianka. Ő talán az egyetlen, aki látta az elkövetőket, illetve érzékelte cselekvő alakjukat 2009. február 22-én. Édesanyja, Jakab Renáta – tegyük hozzá: teljes joggal – azt mondja: nem engedi, hogy lányát a bíróság tanúként meghallgassa arról az éjszakáról. Bia félénk, visszahúzódó kislány, poszttraumás állapotban az orvos nem tartotta fontosnak a folymatos klinikai pszichológusi megfigyelést, életben maradt fiútestvére, Máté vele ellentétben közlékeny és nagy vagány. Örül a Kinder-tojásnak, és megkér valakit, hogy segítsen neki, rakná össze a plasztik-dínót, majd labdázik, vigyorog. Renáta, a 25 éves özvegy, három gyerek anyja, melyek közül az egyiket lelőtték. Beszél arról az estéről, könny futja el a szemét, elcsuklik a hangja. A szüleinél lakik, apósáékkal megromlott a viszony.
Csorba Csaba és felesége, Erzsébet a mai napig a kigétt ház, a borzalmas gyilkosság helyszíne mellett élnek. Abból a házból jön az áram, néha megnyitják a vízcsapot, nézik valamelyik üszkös tetőgerendát nem hordja-e el a szél. Megmutatja, hol hugyozott a nyomozó a fia holtteste mellett, „a dolgát azért munka közben is el kell végeznie az embernek“ – mondta a rendőr állítólag a sliccével babrálva és a szemével csippentve azon az éjszakán. Vagy tizenöten nézik a kisszobában az RTL-Klub tudósítását a helyszínről, melyet már a per elkezdődte után vettek fel. Csorba Csaba azt mondja (a kereskedelmi tévében, és elismételve nekünk személyesen is, hogy szerinte az igazi elkövetők közül többen nem ülnek a vádlottak padján. Ha Tatárszengyörgyön végigmegy az utcán, van vagy három ember, akik mellett elmenve megremeg a gyomra. A Pest megyei Bíróság tárgyalótermében viszont – mikor pár percig egy légtérben lehetett a vádlottakkal – „nem érzett semmit“. Hogy mi a tévképzet és a hamistudat, azt most nem tudjuk megállapítani. Röpköd a szűk levegőben a contradictio in adiectio és contradictio in terminis, az önellentmondás és egymásnak ellentmondó szavak; pótnyomozás és titkosság alóli feloldás után is bravúros szillogizmusok kellenek majd, hogy a szó nemes értelmében legyen igazság-szolgáltatás és ne valami gyenge papír, alibi-ítélet, amivel kitörölhetjük. Lássunk nagyon tisztán: ennél a pernél pillanatnyilag nincs fontosabb ügy Magyarországon!
A tatárszentgyörgyi Fenyves sor és a Dankó Pista utca sarkán fúj a szél könyörtelenül, mint legutóbb Tarr Bélánál, szívósan hordja a futóhomokot, süt a nap, szép idő van, tavasz. Mégis, mintha szívósan az eső esne, elállíthatatlan, örök november. Próbáljuk összerakni a történet tükörcserepeit, mindenki mást mond, mindenki egy kicsit elforgatja, mindenkinek kicsit maga felé hajlik a keze. Filozofáló kedv támad: létezhet-e objektív igazság? Ha igen: megismerhető-e? Állunk az esőben, eresz alatt a Vihar Kapujában (ff 35 mm, 88 perc, r: Kurosawa Akira, Japán, 1950), várjuk az igazságot, próbáljuk eldönteni, hogy melyik történet az igazi.