Horogkereszt a lábszáron, Cs. kiakadt Koszovóban - Stépán Balázs írása
K. István néhány éve nem érzi „igazán helyénvalónak” a lábára tetovált horogkeresztet, barátja nem hiszi, hogy képes lett volna megszervezni a cigányok elleni támadásokat, sőt a titkosszolgálatokat hozta hírbe a támadásokkal. Cs. Istvánt talán a koszovói küldetés zökkentette ki, édesanyja elismeri, hogy a fia hibázott, amikor elment a gyilkosokkal, de nem bűnöző – folytatódott a tanúk meghallgatása a romák elleni támadássorozat tárgyalásán.
K. István hisz az összeesküvés-elméletekben, az első halálos áldozatot követelő nagycsécsi támadás után azt fejtegette S. Omár tanúnak, hogy benne volt a titkos szolgálat, de az nem derült ki a vallomásból, hogy K. István szerint mi volt a titokszolgák célja, és vajon mit akartak volna elérni az akcióval. S. Omar azt állítja, hogy K. István személyisége nem, de életútja megváltozott két évvel a támadássorozat előtt, mert attól kezdve a lábára tetovált „horogkeresztet nem érezte igazán helyénvalónak”. S. szerint K. nem lenne képes megszervezni olyan támadásokat, amelyek a vádiratban szerepelnek, de nem tartja kizártnak, hogy ha ilyen akciót szerveznek, abban részt vállaljon a másodrendű vádlott.
A két férfit az ezotéria, a szerepjáték, a zene, és a „fantasy-world” nevű „költséges” játék hozta össze. A magyar anyától és arab apától Magyarországon született S. a barátot értékelte K. István személyében, akit „szélsőséges szemléletű” embernek ismert meg, de nem zavarta, és nem törődött azzal, hogy „nem szereti az arabokat, a cigányokat, a feketéket és a kommunistákat”. Ismerte szélsőséges nézeteit, szóba kerültek a beszélgetések folyamán, „de nem ez a fontos, rengeteg barátom van Budapesten, akivel politikailag nem értek egyet”- magyarázta. Amikor S. Omar azt ecsetelte, hogy a másodrendű vádlott különböző szívességeket kért tőle – így Budapestről hozatott olyan tárgyakat, amihez Debrecenben nem lehetett hozzáférni – a bíró fontosnak tartotta tőle megkérdezni, hogy fegyver vagy lőszer beszerzése ügyében fordult-e hozzá, erre a tanú határozott nemmel válaszolt.
K. Istvánt egyébként „elég stabil, nehezen befolyásolható, a stresszt nehezen viselő” emberként jellemezte, aki nem bírja a „markáns helyzetet, rengetegszer előfordult ilyenkor, hogy csúnyán szólva, eldurrant az agya”. K. István ismerőseivel azonban S. - elmondása szerint - nem került közelebbi kapcsolatba. P. Zsolt sem hagyott mélyebb nyomokat benne, róla annyit érdemes megjegyezni, hogy „vadkutya fajtákat nevel, és másról nem lehet vele beszélni”.
S. az érettségi után ugyan elköltözött ugyan Debrecenből, de a barátság megmaradt, kéthetente, havonta találkoztak K. Istvánnal, gyakran a Perényi 1-ben. Összehozta őket a szerepjáték, ami abból áll, hogy csapatokat kell szervezni. K. István nem jeleskedett ebben a műfajban, nem volt erős oldala a játék „komolyabb sikert” el sem ért. Talán ezért feltételezi S., hogy K. István alkalmatlan olyan akciók megszervezésére, amelyek a vádiratban szerepelnek, de nem tartja kizártnak, hogy más irányításával részt vegyen ilyen támadásokban. Azt is megtudhattuk tőle, hogy K. István a Véres kard nevű szkinhed szervezettel jár kirándulni, és koncertekre.
Az ezoterista, PhD-hallgatón kívül Cs. István édesanyját, nővérét, és sógorát hallgatta meg a bíróság. Mindhárman vallják, hogy nem rasszista, édesanyja nem gondolja, hogy kettős életet élt volna, s nem hiszik, hogy ő lenne a cigányellenes blog-bejegyzés szerzője Csontrabló néven.
„Hibázott a fiam, hogy ott volt velük, és nem merte elmondani senkinek, de nem bűnös” – mondta Cs. István édesanyja, amikor Tódor Janival, tavaly nyár végén találkoztunk vele bocskaikerti otthonában. Az asszony máig nem érti, keresi az okát, hogyan keveredett K.-ék társaságába a fia, hol siklott ki az élete. A koszovói külszolgálaton érhette olyan trauma, ami megváltoztatta életét. Cs. István lelkesen készült katonának, mindent elkövetett, hogy külszolgálatra kerülhessen, a család biztos megélhetést remélt a katonai szolgálattól. Örömmel fogadta a koszovói küldetést, ott érhette olyan élmény, ami kisiklatta. 2007-ben, nyár végén, ősz elején indult Koszovóba, és a család meglepetésére már októberben hazaengedték szabadságra, bár csak az ünnepekre várták volna. „Nem érezte jól magát, ahhoz képest, hogy előtte mennyire fontos hivatásának tekintette a szolgálatot. Részleteket nem mondott, én az érzéseire voltam kíváncsi.” Az asszony arra gyanakodott, hogy a magyar katonákat lekezelik, lenézik, nincsen tekintélyük, ami nagyon bánthatta Cs. Istvánt. 2008 januárjában Cs. végleg otthagyta Koszovót hazajött, hátat fordított a seregnek, egy évig betegszabadságon volt, táppénzt kapott, rendszeresen járt kivizsgálásokra, és nem találta a helyét a civil világban.
„Pisti” eleinte a ház körül adódó munkákkal foglalta el magát, „bőven volt tennivalója”. A család 2009 elején, amikor megszűnt a táppénz, és elfogytak a megtakarításai, elkezdte szorgalmazni, hogy keressen munkát magát. Keramikusnak, később hidegburkolónak tanult, azzal bárhol boldogulhatott volna. „Vagy menjen el kamionsofőrnek” – tanácsolták, tavasztól pedig egyre türelmetlenebbül emlegették, hogy keressen végre munkát, helyezkedjen el. Cs. regisztráltatta magát, és munkanélküli segélyből élt ebben az időszakban. Meglazult kapcsolata a családdal, anyja különösen fájlalta, hogy az anyák napjáról is megfeledkezett, nem köszöntötte föl őt, csak utólag látogatta meg
Észrevette, hogy egyre gondterheltebben viselkedik fia, feszült volt, szorongott, magába fordult. „Mindig úton volt, jött, pár percig maradt, és már ment is, mielőtt beszélhettünk volna, elrohant”. Felbontotta a jegyességet menyasszonyával, a családtagok szerint nem szakítottak, a kapcsolat megmaradt, találkozgattak egymással, de különköltöztek, édesanyja most azt vallja, hogy a lány elengedte, még túl fiatal hadd „duhajkodjon”. Jegyese, Krisztina a rendőrségen volt polgári alkalmazott, akárcsak Cs. nővére, Erika, és sógora, aki hivatásos rendőr-zászlós, de vele meglehetősen hűvös kapcsolata volt „Pistinek”.
Az asszony a többi vádlottat nem ismeri, nem hallott róluk, Erika sem ismeri őket. A Perényi 1-ről annyit tud, hogy a Múzeum környékén van. Erika is észrevette, hogy öccse elhagyja magát, a koszóvói pénzt elkölti, szemére hányta, hogy „villanyszámlára elmegy annyi nekem, amennyit te a motorra költesz”. Ő már 2008-ban ellenezte, hogy öccse otthagyja a biztos állást, a katonaságot. 2009 tavaszán azon vesztek össze, hogy Cs-nek, „van képe felvenni a munkanélkülit, ahelyett, hogy dolgozna”.
Erikának feltűnt, hogy 2009 tavaszától kezdve egyre ingerültebb az öccse, zavartan viselkedik, feldúlt, a családot elhanyagolja, ritkán látják, rövid látogatásain ideges, öt percig bírja, és már megy is, nem tud megmaradni egyhelyben. „Pszichésen nem figyeltük, feltűnően nem fogyott le, de aggódtunk”. Amikor leszerelt, kezdetben rendszeresen látogatta nővére családját, 2099-ban megritkultak a találkozások. „Áprilisban motoros túrára ment, májusban nem kereste a családot, júniusban, júliusban többször is megjelent, de rögtön rohant is, nem lehetett beszélni vele. Indulatos, agresszív lett, egy nagy veszekedés után el is sírtam magam” – vallotta Erika.
„Végre megjött az esze”, augusztusban Erika elkezdett reménykedni, hátha öccse komolyan fontolgatja, és munkát akar találni magának. Azt ajánlotta, hívja föl Hollandiában élő testvéreiket, biztos segítenek, de ez nem tetszett Cs.-nek, arról érdeklődött, hogy van-e olyan ismerőse a nővérének, aki esetleg tud segíteni neki, mert mindenáron el akar költözni Debrecenből.
Augusztus 16-án Cs. feldúlt idegállapota megdöbbentette az egész családot. Anyja ekkor határozta el, hogy öt nap múlva a születésnapi családi ebédnél nem hagyja tovább szó nélkül, beszél a fiúval, kifaggatja, hogy mi a baja. Kisebb családi botrányt okozott Cs. amikor szóba került beszélgetés közben a sorozatgyilkosság. Felpattant, „nem tudtok ti erről semmit, ti nem ismeritek ezeket” - mondta és feldúltan otthagyta a társaságot. Ennek ellenére senki sem gondolt arra, hogy Cs.-nek köze lehet a bűncselekményhez. Anyja nem tulajdonított különösebb jelentőséget fia kifakadásának, úgy értelmezte, hogy az ilyen típusú konfliktus számukra idegen, erre utalt Cs. kijelentése, és nem hozta összefüggésbe a gyilkossággal. Aggasztotta viszont a fiú megmagyarázhatatlan érzékenysége, heveskedése. Erika másként emlékszik erre a konfliktusra. Szerinte a cigánygyilkosságok ekkor szóba sem kerültek. Anya és lánya szembesítése nem járt eredménnyel, mindketten ragaszkodtak elbeszélésükhöz.
A családi ebédre különös gonddal készült Cs. édesanyja. „Elhatároztam, hogy rázárom az ajtót, nem engedem, amíg el nem mondja, mi bántja”. 19-én késő este kereste telefonon Cs.-t, de nem sikerült elérnie. Másnap reggel sem vette fel a telefont, Krisztinát is kereste, de ő sem tudott semmit Cs.-ről. Kilenckor telefonált Erika, hogy „baj van a Pistivel, várj meg, tíz perc múlva ott vagyok”. Amikor megtudta, hogy fiát letartóztatták, megkönnyebbült, egész mástól félt, sokkal rosszabb hírre számított.