A gyűlöletkeltéstől a gyilkosságig (2) - Stépán Balázs

Gönczöl Katalin

1968-ban az ELTE jogi karán szerzett diplomát. A  kriminológiai tanszéken kezdett dolgozni, 1979-ben nevezték ki egyetemi docensnek, 1990-ben egyetemi tanárnak. 1984-től 1995-ig kriminálszociológiát tanított az ELTE Szociológiai Intézet szociálpolitikai tanszékén. 1985-től 1988-ig az ELTE jogi karának oktatási dékánhelyettese volt. 1995-2001-ig az állampolgári jogok országgyűlési biztosa.  Tanácskozási jogú tagja az MTA-nak. 2003-tól az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar Doktori Tanácsának megválasztott elnöke. 2001-2009 -ig az Igazságügyi Minisztérium kriminálpoltikai reformokért felelős miniszteri biztosa. Kandidátusi disszertációjának megvédése óta négy monográfiája és több mint 130 tanulmánya jelent meg, ezek közül 31 idegen nyelven. (Fotó: nol.hu)

A kilencvenes évek elején a politikai kultúra befogadta a kisebbségeket sértő gyűlöletkeltés megjelenését. A különféle radikális jobboldali mozgalmak, a Magyar Gárda már nyíltan vallotta a fajgyűlölő nézeteket, számítani lehetett az erőfitogtatás megjelenésére is. Gönczöl Katalin kriminológus, egyetemi tanár szerint, a társadalom nem tiltakozott tömegesen, és nem elég határozottan a rasszizmus megjelenésekor, a pártok nem utasították el erélyesen, és a kormányok nem voltak eléggé határozottak, a rendpárti követelések pedig növelik a társadalom ellentéteit. 

„Csekély szolidaritást kellett megtapasztalnunk”

Stépán Balázs: A vádlottak azt tervezték, hogy akcióikkal polgárháborút robbanthatnak ki a cigány és nem-cigány lakosság között. Elképzelhetőnek tartja, hogy komolyan veendő feszültséget okozzanak, a szembenállást a végsőkig fokozzák, vagy ez csak egy ostoba forgatókönyvnek tekinthető?

Hamis küldetéstudat, háborús logika

Gönczöl Katalin: Azt, hogy ezek az emberek mit forgattak a fejükben, mi volt a céljuk, nem tudom. Az világos számomra, hogy a legrosszabb értelemben vett erőszak-demonstráció, erőfitogtatás zajlott. Mi erősebbek vagyunk, mint a rendőrség, gondolhatták az elkövetők. Azt képzelhették, hogy a falu népét megoszthatják, és azoknak a pártjára állnak, akiknek szerintük igazuk van. Eddig biztos, hogy el akartak menni, igazolva érezték tetteiket, mert bizonyos körökben hirtelen megnőtt a népszerűségük is. A magányos vagy kiscsoportos tömeggyilkos leghitelesebb leírását én Gellért Tamás A lézeres gyilkos című tényregényében találtam meg. Ez a valóságos történet Svédországban játszódott. Szerintem ezek a sorozatos gyűlölet-bűncselekmények nem feltétlenül vannak szoros kapcsolatban a létező és érzékelhetően fajgyűlölő, formális vagy informális társadalmi szervezetekkel. Ez a csapat teljesen önállóan, maga is tervezheti a saját gyűlöletéből fakadó cselekedeteit, és nem feltétlenül megbízásból cselekszik, hanem úgy érzi, hogy hőstettet hajt végre. A cselekményeket követően pedig valamilyen lelki kielégülést érezhetnek. Nem kell hozzá feltétlenül szervezett háttér, kell hozzá az a meggyőződés, hogy küldetésük van.

S.B.: A négy vádlott közül, talán Kiss Istvánnak és Pető Zsoltnak lehet küldetéstudata. A másik kettőnek aligha. Mi tartja össze az ilyen csoportok tagjait?

G.K.: Én ezt inkább hamis küldetéstudatnak nevezném. A legtöbben kettős életet élő, lelkileg sérült emberek. A csoport lelki kapcsolaton alapul, általában van egy erős vezető egyéniség, aki erőteljesen motiválja a többieket abban, hogy a gyűlöletüknek tettekben kell megnyilvánulnia. Végre kell hajtani a gyilkosságokat ahhoz, hogy bizonyítani tudjanak a világnak, akár fölfedezik őket, akár nem. Ez hasonló a háborús logikához, de ott ennek a folyamatnak tömegek a részesei. A globalizáció jelenlegi állapotában azt látjuk például Norvégiában, Svédországban és Amerikában is, hogy nem súlyos pszichopata, hanem gyakran teljesen normálisnak tűnő ember a tömeggyilkos, aki amúgy az átlagos civilek életét éli, a környezete számára nem feltűnő, de személyiségében ott van egy gyűlölet szülte, hamis küldetéstudat. Ez a belső, olthatatlan vágy készteti arra, hogy a másik ember, a „más ember” életét kioltsa.

S.B.: De kell valami külső késztetés, vagy visszaigazolás arról, hogy helyes, amit tesznek, jó úton járnak, esetleg támogatják is őket, és egyetértenek velük.

G.K.: Kell a visszajelzés. Igénylik, hogy foglalkozzanak velük. Figyelik a visszhangokat, és megelégedetten nyugtázzák, ha folyamatosan beszélnek róluk, a sajtó beszámol a bűncselekményekről, és ott vezető témaként jelennek meg szörnytetteik. A negatív, az őket támadó beszámolók, a tiltakozások is őket igazolják, hiszen általában azok tiltakoznak, akiket ők gyűlölnek, és azoktól származik az elismerés, akikkel egy érzelmi platformon érzik magukat. Ez megerősítést jelenti számukra.

S.B.: A vádlottak egyre tudatosabban keresték áldozataikat, védtelen, dolgos emberekre készültek támadni, hogy minél nagyobb felháborodást keltsenek. Általában tudatosan választják ki az áldozataikat a csapatok?

G.K.: Jellemző is meg nem is, de azt hiszem, ennél a bűncselekmény-sorozatnál jellemző volt. A megtervezett bűncselekményeknél kiválasztják az áldozatokat, hiszen valami céljuk van vele. Egyrészt felháborodást akarnak kelteni, másrészről elismerést kivívni. Én ebben az esetben azt sejtem, hogy egyértelművé akarták tenni a cigánygyűlöletet, és ehhez kellett az a magányos özvegyasszony áldozat, aki egyedül neveli gyermekét. Ezzel próbálták jelezni, hogy nem a „rossz cigánnyal”, hanem általában a cigánysággal van bajuk. Meg akarták osztani a társadalmat, ami sikerült is nekik. Néhány beszámolóból azt vettem észre, hogy az érintett falubeliek arcán ott volt az általuk ismert áldozatok iránti együttérzés, a fájdalom, a részvét nyoma. A társadalom nagyobb részéből viszont, amely távol él a kisebbségi és többségi kultúra konfliktusaitól, mindez igencsak hiányzott.

Figyelik egymást, és tartanak egymástól 

S.B.: A bűncselekmények elkövetői megpróbálják kibeszélni magukból a történteket?

G.K.: Nem mindig. Szerintem nagyon odafigyelnek, hogy mit mondanak a környezetükben az emberek, de a világ minden kincséért sem provokálják őket. Elég, ha beszélnek róluk. A bűneset egyébként népszerű beszédtéma. Ők elégedettek azzal, ha a címoldalra kerülnek, ha a televízió beszámol tetteikről. Viszont nem hiszem, hogy meg akarták osztani a titkaikat, hiszen ha azt sokan tudják, akkor könnyebben lebukhatnak. A saját politikai közösségüktől, ha indirekt módon is, kaphattak pozitív visszajelzést.

S.B.: Hogyan fest a csapat belső élete. A cigánygyilkosságok megfigyelései, tapasztalatai szerint úgy tűnik, hogy van egy ideológus, aki összekapja a társaságot, van, aki megtervezi és levezeti a támadást, és van egy-két végrehajtó. 

G.K.: Nagyon erős a csoport hierarchikus tagozódása, az első bűncselekmények után a hierarchia szorosabbra zár, már van mitől együtt félniük, van mit együtt rejtegetniük, figyelnek egymásra, és tartanak is egymástól. De nem biztos, hogy testi-lelki jó barátok. Az sem biztos, hogy alaposan megbeszélik egymással az eseményeket, talán nem is tudnak többet egymásról, mint hogy ki mit szeret enni, inni, az sem biztos, hogy ismerik egymás magánéletét. Ez nem egy „majdnem családi jellegű” csoportosulás. Ebben a társaságban nem is mindig a barátság vagy a tartalmas emberi kapcsolat dominál.

S.B.: Várható volt, hogy egyszer csak fölbukkan egy ilyen csapat Magyarországon?

G.K.: Európa számos országában sérülékeny a demokrácia, közte Magyarországon is. Ezekben még nem stabilizálódtak a demokratikus intézmények, és nagy a határozatlanság a „mit szabad, mit nem szabad” értékek világában. Itt a tolerált, tűrt, tiltott viselkedések szabályai gyakran változnak. És eközben a társadalomi élet minden területén kialakult egy jelentős biztonsághiány, így az egészségügyi ellátásban, az oktatásban, a gyerekek jövőjével, a munkahellyel kapcsolatosan, a családok számára szinte megszűnt a tervezhetőség. A biztonsághiány rendkívüli módon átalakítja az értékrendet, ebben már az érzelmek dominálnak és eluralkodik a szorongás. A szakma ezt az 1970-es években „morális pániknak” nevezte. De amit mi tapasztalunk, az már nem pánik, hanem tartós állapot. Norvégiában a tavalyi tömeggyilkosság után az történt, hogy még mielőtt a helyzet eszkalálódhatott volna, kibontakozott egy rendkívül erős és határozottan elutasító, tiltakozó, a társadalmi szolidaritást kifejező politikai válasz. Tiltakozó tömegtüntetéseket szerveztek, és a többség együtt gyászolta az áldozatokat. Neves személyiségek egy pillanat alatt a helyszínen voltak, és egységet mutattak abban, hogy rendkívül nagy részvéttel vannak az áldozatok és azok családtagjaik iránt. Felbukkanhatnak ilyen terrorcsapatok vagy terrorcselekmények mindenütt, ahol a biztonságérzet hiánya miatt az ember az ellenséget a gyűlölet tárgyává teszi. Ez a folyamat elvezethet a gyűlölet-bűncselekményhez is.

S.B.: Ön a norvégok határozott, gyors tiltakozását hiányolja Magyarországon. A politika tétova, de nincsenek nagy, látványos, jól megszervezett tüntetések sem.

G.K.: Csak a kisebbségi szervezetek vonultak ki tiltakozni. Pontosan látható volt, hogy kik szervezték a demonstrációkat, kik jelentek ott meg, és hányan voltak. 

Mélyszegény kisebbség

S.B.: A vádlottak akciózása, a fegyverek beszerzése elég sok pénzbe kerülhetett, úgy tűnik, a háttérből pénzelték, támogatták a csapatot.

G.K.: De mit kellett támogatni? Ezeket az embereket anyagilag sem kellett támogatni, a támadások megszervezése, és végrehajtása nem emészthettek föl hatalmas összegeket.

S.B.: Milyen reakciókat válthat ki egy ilyen gyilkosságsorozat? Szolidaritást ébreszt a többségben az áldozatok iránt, vagy éppenséggel fokozza a cigányság kitaszítottságát, és inkább a támadókkal szemben megértő a többség a mai Magyarországon?

G.K.: A legnagyobb csalódás akkor ért bennünket, amikor a nagyon csekély szolidaritást kellett megtapasztalnunk. Nem sokkolta a társadalmat az, hogy létrejött a cigányság irtására szerveződött olyan csoport, amely úgy tűnik, hogy profi módon, körültekintően, pontosan eltervezve, rövid idő alatt fél tucat gyilkosságot követ el. Elképzelhető-e egy demokratikusan működő társadalomban, amelyen végigment a második világháború, hogy az érintett településen fel akarják állítani az áldozatok emlékhelyét, és ez ellen a helybeliek tiltakoznak? Itt, azt hiszem, a magyar társadalom súlyos erkölcsi válságáról van szó, amelyben az egyik ember élete és a másiké nagyon különböző értéket képvisel. Ez rendkívül fájdalmas tapasztalat, még akkor is, ha tudom, hogy a demokrácia kifejlődése, értékrendjének elfogadása, és elsajátítása rendkívül hosszadalmas folyamat. Itt még a liberális média sem tudta a dolgát. A pártok sem mozgósítottak kellő intenzitással. Pedig a szolidaritás pozitív érzelmeit kellett volna megmozgatni.

G.K.: Egy olyan társadalomban, mint a miénk, bőven meríthettek olyan kirekesztő jelképeket, amelyek az összetartozásukat jelzik, és az egyetértést fejezik ki.

S.B.: A külsőségek fontosak, de miből fakad a kirekesztésre irányuló késztetés?

G.K.: Abban a társadalomban, ahol a fiatalság magára hagyatott, értékválsággal küszködő felnőttek világában nevelkedik, ahol a családok többsége nem tudott még alkalmazkodni az új körülményekhez, ahol a középosztálybeli szülők elbizonytalanodása és a folyamatos versenyben keletkezett felfokozott érzelmek uralkodnak, igen nehéz feladat a pozitív erkölcsi értékrend átörökítése. Itt alakulhat ki leginkább a társadalom kirekesztési „hajlama”. Ha a kirekesztés ellen nem lép fel az egyház, az állam és fejletlen, bizonytalan a civil világ, akkor nem intézményesül az érzelmek féken tartása és alig van hajlandóság a másság kultúrájának megismerésére, befogadására.

A győztes mindent visz 

S.B.: Az európai elnökség ideje alatt a magyar kormány szorgalmazta, hogy minden tagállam készítsen nemzeti romastratégiát. Magyarország is hozzálátott, de az etnikai program helyett mélyszegény stratégia született. Balog Zoltán egyszer úgy fogalmazott még államtitkár korában, hogy a mélyszegénységet kell orvosolni, és nem a mélyszegény réteg egyik etnikai kisebbségét.

G.K.: Ezzel én egyetértek. Most a mélyszegénységgel kell megküzdeni, amelyet az emberek hetven-nyolcvan százaléka azonosít a cigányproblémával, holott ez nem így van, a mélyszegénység nemcsak a cigányság problémája.

S.B.: A kormányzás minősége, a hatalomgyakorlás mikéntje mennyire befolyásolhatja az etnikai konfliktusok kimenetelét?

G.K.: A koalícióban működő demokráciáknál – Hollandiában vagy Belgiumban hosszútávon is – jól együtt tudnak működni a pártok. A versengő demokráciában, ahol a győztes mindent visz, a pártok között kialakul az érzelmekre épített versenyszemlélet. A győztes mindent visz logikájában az érzelmek diktálnak. Ilyenkor a szakértelem háttérbe szorul. Négy év alatt letarolják azt, amit a konkurens párt kormánya korábban építgetett. Ha az új típusú kormány elsősorban az érzelmekre épít, akkor azt sugallja, hogy a rend a legfontosabb érték. Mit mond a Hatvannégy Vármegye? Hogy mindenáron legyen rend. Mit mond az uralkodó párt? Ugyanezt. Erről Bertrand Russel még 1960-ban a következőket írta: „Kétségkívül jó dolog a biztonság, de ha túlzottan törekszünk rá, fétissé válik. A biztonságos élet nem szükségképpen boldog élet… A biztonság önmagában a félelem által inspirált negatív cél. A sikeres életnek pedig reménytől táplált pozitív célja kell, hogy legyen.”

S.B.: A jog nem mindenható, ezt pontosan tudjuk. Mégis mit lehet a jogszabályokkal elérni, megtalálta-e a törvényalkotó a jog szerepét ebben a konfliktusban, vannak-e ilyen irányú törekvések?

G.K.: A jog az együttélési szabályok végső szabályozója.  Ezért nem lehet megkerülni az integrációs és a békés együttélési mechanizmusok megteremtését. Ezt a jog támogathatja, de nem pótolja. Hasznos lehet ebben a folyamatban az erőszakmentes konfliktus-feloldási technikák alkalmazása és terjesztése. 2008 telén a Társadalmi Bűnmegelőzési Tanács titkársága a kistelepülések és a mediátorok számára pályázatot hirdetett a közösségi konfliktusok békés megoldására. Abból indultak ki, hogy ha a kiképzett mediátornak sikerül egy asztalhoz ültetni az esetenként eldurvult vitában lévő feleket, akik ott zavartalanul kibeszélhetik a problémáikat, akkor máris előbbre jutnak a konfliktus feltárásában, adott esetben még arra is van remény, hogy együtt találják meg a megoldásokat. A tapasztalat szerint az érzelmeket legtöbb esetben sikerült mederben tartani, sőt racionalizálni. Ott találták meg a jó megoldást, ahol helyben volt egy-egy olyan tekintélyes személy, például fiatalabb nyugdíjas pedagógus, védőnő, aki maga is megértőnek és segítőkésznek bizonyult. Az ilyen személyiségek aktív közreműködésével az egyik helyen például arra az elhatározásra jutottak, hogy a rosszalkodó hátrányos helyzetű gyerekek lakóhelyének közelében közösen építenek játszóteret. Volt, ahol elhatározták, hogy közös erővel rendet raknak az elgazosodott telkeken, ebben a többségi közösség tagjai segítenek a kisebbségben lévőknek. Néha ordibáltak is egymással, de végül is megfogalmazták, szavakba öntötték mindazt, ami eddig a feszültséget gerjesztette, levezették az indulatokat. Megértőbb, együttműködőbb, segítőkészebb, a másik problémájára nyitottabb gondolkodás vette át az erőszakra ösztönző indulatok helyét.                           

1. ábra Kisléta, Tatárszentgyörgy nem kért Alexander Schilkowski emlékművéből, Iványi Gábor metodista lelkész elfogadta, a Magyar Evangéliumi Testvérközösség templomának kertjében állították föl. Február 26-án emlékeztek meg az áldozatokról.

2. ábra Megemlékezés Alexander Schilkowski felvétele

3. ábra (A Békés megyei Békésen állomásozó Petrovszki Attila ismert K1-es boxoló – lásd: fotónkat, amely innen származik)