Öten lakják az üres házat
Alsózsolcán a mérhetetlen nyomorral szembesültünk, Tiszalökön találkoztunk boldog cigányokkal is, Kislétán pedig akár egy polgármester választást is eldönthet, ki mennyire pártolja a romákat. Három brutális lövöldözés helyszínén jártunk. - Stépán Balázs írása
Piros műanyagvödörrel a kézben, egy klott-gatyás férfi ballag végig a kerten. A kútról viszi a vizet, a hátsó utcában lakhat valahol. Az alsózsolcai cigánytelep nagy részén nincs vezetékes víz, hiányzik a csatorna, kerítés alig-alig akad a putrik között, egymás udvarán keresztül közlekednek az emberek, ahogy a legrövidebb. Derékig ér a szemetes gaz, csak ott taposták le, ahol a leggyakrabban közlekednek.
Rontó Krisztiánék udvarán egy csővázas fotel, múlt századi irodaházból származhat, szőke lány nyújtózkodik rajta, lábát átveti a karfán. Mintha időtlen idők óta itt üldögélne, a körülötte jövő-menőket éppen csak köszönésre méltatja. Férje valami „enyhébb stikli” miatt börtönben van, nemrég vitték át Tiszavasvári mellé a maszek sittre, ahol színes tévé is van, meg sportpálya, és kétágyas szobák – tudjuk meg bátyjától, a házigazdától, Rontó Krisztiántól. Talán színesfémezett...
Rontó Krisztiánt 2008. december 15-én lőtte meg a vád szerint K. Árpád. Kétszer tüzelt a Mauserrel, az első lövés Krisztián élettársát súrolta, a másodikkal viszont keresztül lőtte a fiú derekát. Az orvos harminc százalékos rokkantnak nyilvánította. Amikor ez szóba kerül, elkezd egyhelyben toporogni, mutatja, hogy bal lábát fájlalja, máig nem gyógyult meg teljesen, már nem sántít feltűnően, az igaz, de gyorsan elfárad. Másfél hónapig volt kórházban, nyolc hónapig feküdt itthon. Ha találna, se nagyon bírná erővel a munkát - bizonygatja. Felépülése óta nem is nagyon keresik, hogy menjen dolgozni, bár a közmunkát talán bírná, az viszont nem nagyon akad, vagy ha van is, tízszer annyian mehetnének, mint ahány embert keresnek. Bizonytalan, hogy mit képes elvégezni, a betonozást semmiképpen sem, nem bírja a vödröt cipelni nyolc-tíz lépésnél tovább.
A bepucolatlan ház udvari szobájában, a nappalinak szánt helyiségben álldogálunk. Sem ajtó, sem ablak nincsen sehol – a telep jó néhány épületéről hiányzik a nyílászáró –, bolthajtásos átjáró vezet egy hátsó helyiségbe, talán fürdőszobának tervezhették annak idején.
Nyolcan-tízen körbevesznek a lebetonozott, tök üres helyiségben, méregetnek. Krisztián unokatestvére, Erdei Nagy Dániel a legkezdeményezőbb, elmondja, hogy néhány napja hagyta ott a munkát, Újpesten dolgozott, a telepről négyen szegődtek oda, ötszáz forintos órabérért. Valami szórakozóhelyet padlóztak linóleummal, de előfordult, hogy a hidegburkolók magukra hagyták, boldoguljanak, rakják le a járólapokat ahogy tudják. Ismerősnél laktak, de kifújt a munka, vége, egyébként se vállalnák tovább, nem kaptak annyi bért, hogy megérné folytatni, jóformán felélték az összes pénzt, amit kézhez kaptak, semmit sem hoztak haza.
Krisztián, két gyereke, a három hónapos Elizabet és a hároméves Jessica, meg élettársa nyolc hónapja költözött ide szülei házából. Azt mondja, nyomasztotta, ma is megretten, ha kilép a régi ház ajtaján. Fát hasogatott, fölnyalábolta, indult volna vissza a lakásba, amikor meglőtték. A lövésnyomokat már lefestették a ház oldalán, de messzire virít a festékfolt az ablak mellett. A palatető egy részét elvitték a viharok, Krisztián azt mondja, várják, hogy eljöjjön a biztosító, felmérjék a kárt, akkor majd helyrerakják, ha esik az eső, nylont borítanak a tetőlécekre, hogy ne ázzon a padlás.
A szomszédos épületre parabolaantennát szereltek, de a villanyt onnan is kikapcsolták, nem tudtak fizetni. Megpróbáljuk összeszámolni, hogy a soron, a Dankó utcában hány ismerősnél lehet áram. Sok helyen megmaradt a villanyoszloptól a homlokzathoz vezető drótsodrony, de a vezetéket levágták róla a szerelők, a legtöbb helyen a fal mellett fityeg az udvarra csüngő kábel.
Ezerötszázan laknak a telepen, Krisztián elkezdi sorolni, hány felnőttnek lehet munkája, legyint. Közmunka alig akad, a helyi vállalkozók időnként végigautóznak a telepen, elvisznek egy-két embert néhány napra, de folyamatos munkát nem lehet találni.
Lemegyünk a Sajó partjára, megmutatja, honnan lőtték meg 2009. decemberében, amikor már éppen szürkülni kezdett. A merénylők a túloldali gát aljáról támadtak, a telep területére nem merészkedtek be, esélyük sem lett volna feltűnés nélkül megközelíteni a házat, és ép bőrrel elmenekülni. A gátkoronán várakozott az autó, azzal pucoltak el, pár órával később feltartóztattak ott egy idegen dzsipet, de kiderült, semmi közük a lövöldözéshez.
Két pecás fiatalember sétál el mellettünk üres hálóval, a Sajó használhatatlan, hal alig akad, „pecázhatsz napestig, semmi kapás. Fürdeni nem szabad benne, apró vörös foltokat kaptak a gyerekek, az orvos azt mondta, vegyszeres a víz”.
Búcsúzóul egy ezrest kér, pelenkára. Ötvenhétezer forintot kap élettársával a két kis gyermek nevelésére, velük él még az udvaron ücsörgő szőke leány is, Krisztián öccsének élettársa, aki tizennyolcezret kap nagykorúságáig.
Öten lakják a tágas, de talán soha el nem készülő ház apró, zsúfolt, utcai szobáját.
